Szerencseút Afrikában -1. rész

A szerencse forgandó, tartja a mondás és én is ebben bíztam, amikor június közepén, pár nappal afrikai utazásom előtt részt vettem egy szerencsejátékban még itthon, Budapesten. Minden játékos nyert valamit, remekeltek, örültek a nyereményeknek, én pedig behúzott fejjel konstatáltam, hogy milyen peches vagyok. Üres kézzel távoztam a játékból, az a tudat vigasztalt, hogy talán legközelebb valami másban lesz szerencsém. Így is lett...

Caprivi-sáv, Caprivi. Kevesebben ismerik még afrikanista, vagy turisztikai szervezői körökben is. Nem szokványos itiner, amely átszéli a bizarr formájú Namíbia észak- keleti, majdnem vonalzóval meghúzott, hosszan elnyúló földsávját, csücskét. Különleges hely ez, öt afrikai ország találkozásánál: Angola, Zimbabwe, Zambia, Namíbia és Botswana. Történelme is bizarr, hiszen 1890-ben köttetett meg a Heligoland- Zanzibár egyezség, melynek keretében az angolok megkapták Zanzibárt a németektől, a Caprivi-sávot pedig a németek megszerezték az angoloktól és Leo von Caprivi kancellár által folytatott tárgyalások eredményeként Német Délnyugat- Afrikához csatolták. A németek úgy gondolkodtak, hogy ez stratégiailag rendkívül jó lépés lesz, hiszen így nyugati és keleti afrikai gyarmataikat a Zambézi folyóhoz elérő Caprivi-sávval, folyami úton össze tudják kötni. Az viszont később derült ki, hogy a Viktória-vízesés és más zuhatagok miatt a Zambézi folyó hajózhatatlan, így tervük kútba esett. A sáv hossza 450 km, szélessége 32–105 km, a sáv határain az Okavango, a Kwando, a Chobe és a Zambézi folyók folynak, legnagyobb települése Katima Mulilo város. Az Utazz Afrikába Utazási Iroda vezetőjeként és alapítójaként régi vágyam volt egy olyan Viktória-vízesés – Botswána- Namíbia túra, mely az esős évszak után buja és zöld Caprivi sávon át vezet. Egy dél-afrikai barátomtól sokat hallottam a táj szépségéről, mely Namíbia többi, kopár és sivatagos jellegű tájához képest egy zöldebb vidék.

A túrát megterveztük és megszerveztük, és 2023. június 19.-én 10 útitársammal együtt elindultunk a nagy kalandra. Légi utunk Ethiopian Airlines-val, Afrika vezető légitársaságával és visszatérő partnerünkkel bécsi indulással, Etiópia fővárosán, Addisz-Abebán át vezetett. Addiszban már megérintett bennünket Afrika hangulata, hagyományos kávépörkölő szertartáson vettünk részt, ahol faszénen pörkölték meg a kávészemeket, és az Eritreában és Etiópiában is használatos ún. jebena kávékészítőben készítették el, helyi szokás szerint popcorn-val tálalva a finom, aromás, ízes etióp kávét. Bár a helyiek akár napi több órát is kávéznak és közben beszélgetnek, nekünk a transzferzónában ennyi időnk azért nem volt, hiszen el kellett érnünk a Viktória-vízeséshez induló gépet. Az utazás csodálatos volt, jól tettem, hogy ablak melletti ülést kértem, mert az alattunk elvonuló , több afrikai országot átszelő légi utazás rendkívül változatos tájképeket mutatott. Délután 17 órakor indultunk Budapestről a BAH csomópontról, és másnap 12:20-kor már le is szálltunk a Viktória-vízesésnél. Mindig elképeszt, amikor rádöbbenek, hogy ma már milyen „gyorsan” és könnyen át lehet szelni kontinenseket, és el lehet jutni a vágyott úticélhoz. Igazából csak elhatározás, idő és pénz kérdése, hogy az ember a világ legcsodálatosabb helyeit felfedezhesse. A turisztikai úticélokhoz ma már Afrikában sem kell semmilyen kötelező vagy javasolt oltás, egyre több helyen eltörlik a vízum kötelezettséget is, vagy az utazó megérkezés után gyors ügyintézéssel a helyszínen kapja meg afrikai vízumát.

Így történt ez a Viktória-vízesés repülőtéren is. Felvettük a vízumot és a poggyászokat, majd gyorsan becsekkoltunk a szállodába, és még egy zuhanyra, átöltözésre is jutott idő, mielőtt az első hívogató afrikai programunk elkezdődött volna: Zambézi naplemente hajózás. Csodálatos nyitánya volt ez afrikai utazásunknak, mely segített, hogy gyorsan ráhangolódjunk az afrikai természet világára. A két órás program elképesztő élménnyel debütált, önmagában a helyes hajó, amelyen üdítő- helyi sör és dél-afrikai bor választékot kínáltak is kellemes volt, de a Zambézi folyó látványa odaszegezte a tekintetünket a folyóra. Pár perc sem telt el, mióta elindultunk, és máris ujjongva fotóztunk, mint a kisgyerekek. Vízilovak, és teljes szépségében egy nagyméretű nílusi krokodil üdvözölt minket Afrikában. A fények gyönyörűek voltak a lemenő nap fényénél, a naplemente emlékezetes, de mégis, talán az volt a legizgalmasabb, hogy afrikai megérkezésünk után néhány órával előre vetítette a helyi élővilág változatossága és közelisége a további utunk izgalmas kalandjait. Az izgalmak még este is folytatódtak, amikor is a hotel éttermében sült – krokodilt is lehetett kóstolni, és a capella stílusban énekelt egy helyi folklór csoport.

Másnap reggel a három afrikai országot átívelő út egyik fő látványosságával, a Viktória-vízesés sétával folytattuk. A világ 7 természeti csodájaként is számon tartott, 1708 méter széles vízesés tényleg egy csoda. A Zambiát és Zimbabwét összekötő, Cecil Rhodes dél-afrikai bánya mogulról elnevezett híd, a szivárványok, David Livingstone felfedező szobra, aki 1855-ben leírta és elnevezte a vízesést Viktória királynőről, és maga a vízesés. Tíz éve jártam itt korábban, egy keresztény hívő zimbabwei családdal. Emlékszem, hogy ahogy most is, akkor is kaptunk esőkabátot, hiszen a rendkívüli erejű, lezúduló víz párája esőként hull a turistára, a vízesés környezetét pedig az állandó páratartalom és vízpára miatt buja, zöld, trópusi erdőként tartja fenn egész évben. A zimbabwei család úgy tartotta, hogy a zambézi vizében megkeresztelkedni Áldás, így kabát nélkül, széttárt karokkal várták és fogadták be a zambézi folyó vizét. A vezetett vízesés sétán túlmenően szerintem érdemes sétálva felfedezni Viktória-vízesés kisvárost is, ahol fényes nappal páviánok és varacskos disznók eszegetnek a szemetesek körül, a sétáló emberek és az elhaladó autók között, zavartalanul. Az egyirányú híd közepe Zimbabwe- és Zambia természetes határa, így elmondhatom magamról, hogy végülis az út során 4 afrikai országban jártam, így összességében Zambiával a 30. afrikai országban fordulhattam meg. A kerek évforduló alkalmából időztünk Zambiában is, megtekintettük a hídépítésről készült igényes kiállítást, a legkülönfélébb adrenalin-tevékenységeket biztosító fakultatív sportok turisztikai központját ( bungee jumping, zip-lining, georg swing, rafting stb.) Ennyi időnk volt Zimbabwéra, erre a Magyarországnál négyszer nagyobb alapterületű, 15 milliós országra, melynek fővárosa Harare, és amely arról is híres, hogy 16 hivatalos nyelve van.

  

Június 22.-én átléptünk Botswanába (ezzel a 31. afrikai országomat is elértem 😊) Kasane városnál, hogy a világhíres Chobe Nemzeti Parkban szafarizzunk. A helyet többek között 1975-ben Elizabeth Taylor és Richard Burton nászútja tette világhíressé, de Bill Clinton, Harry Herceg és az amerikai filmipar csillagai is előszeretettel látogattak el ide. A világ elefánt fővárosának is nevezett Chobe Nemzeti Park egész Afrika legnagyobb, 50.000 egyedet számláló elefántpopulációjáról híres, ezen kívül az orrszarvútól eltekintve a big5 négy képviselője is megpillantható itt. Sajnos a határátlépéssel elment egy kis időnk, így viszonylag későn ültünk át nyitott tetejű szafari terepjáróinkba, elég meleg volt a szafari alatt. Ettől függetlenül elefántból nem volt hiány, nagyobb csordákat is láttunk, illetve egy picinyke, egy hónapos elefántbébit is, zsiráfok, kuduk és impalák mellett…A mai második, botswánai – namíbiai határátlépésünk is kissé lassúra sikeredett, az útlevélellenőrzés közben fél kézzel telefonáló, ráérősen egy kézzel pötyögő, egyébként szimpatikus hivatalnok nem siette el a dolgát. 😊 Jó kedvünknek ez sem szabott határt, bár a mai szállásunk, a Zambézi folyó partján elterülő Mubala Zambézi Lodge olyan fenséges hangulatú volt, hogy nem bántuk volna, ha előbb érünk oda….Már a lodge megközelítése is különleges volt, ugyanis motorcsónakkal mentünk át a szálláshelyre, miközben a zambézi naplementében gyönyörködtünk. A hely sajátosságát és védjegyét a kármintorkú gyurgyalag madár adja, egy különösen szép madár, melynek motívuma visszaköszönt a takaros hotel takaros szuvenírboltjának árukészletén is.

  

Fotók: Chobe Nemzeti Park 

Visszatérve a szerencsére, mert blogom elején említettem, hogy a szerencse rám talált Afrikában. A Viktória-vízesésnél, afrikai utazásunk második reggelén éktelen madárcsicsergésre lettem figyelmes. Az, hogy az ezerhangú madarak vidáman énekelnek körülöttünk a nap bármely szakában bár megszokhatatlan, de általános. Ez viszont egy hajnali olyan csivitelés volt, hogy még én is felébredtem rá. Kimentem hát szobám erkélyére, ha már aludni nem tudok, legalább a madarakat hallgassam. Ekkor figyeltem fel arra, hogy ablakommal szemben, az út másik oldalán valami nagy állat mozog, aki reccsenti – roppantja az ágakat maga körül. Vártam, hogy vajon mi fog előbukkanni. A neszek egész közelről hallatszottak. Megérte várnom a hajnali hűvösben a teraszon, mert egy elefántot pillanthattam meg, ahogy békésen eszegetett. A Mubala Zambézi Lodge-ban éppen elfoglaltam szobámat, kimentem videózni egyet a folyóhoz, két méterre a házikómtól, amikor a lemenő nap fényeiben egy nílusi krokodil recés háta rajzolódott ki, elsuhant nesztelenül előttem. Az Okavango – folyó partján pedig sátras, természetközeli szállásunknál, ahol az egyes számú sátorházat kaptam, első éjjel egész éjjel nagyon közel egy víziló család fürdőzött- hancúrozott a sátorházam előtt. A szerencse tehát utolért, és örömmel konstatáltam, hogy ezek a közvetett találkozások a vadvilággal legalább olyan izgalmasak tudnak lenni, mint azok a pillanatok, amikor nappal egy szafari jeep mellett két méterre halad el egy elefánt. Az a tudat önmagában, hogy a szabadban, korlátlanul ott élnek, léteznek ezek az állatfajok Afrikában körülötted, is nagyon izgalmas számomra. Jól tettem, hogy utazásom előtt, 20 év Afrikába járás után 😊 beruháztam egy jó Nikon fényképezőgépre, így közeli, részletgazdag fotókat tudtam készíteni az állat és – madárfajokról utunk során.

Fotó: Mubala Zambézi Lodge 

Fotó: Tarka halkapó a Zambézinél

Fotó: Békés állatok a Zambézi túlpartján