LEOPOLD SÉDÁR SENGHOR A KÖLTŐ ÉS ÁLLAMFÉRFI

Írta: Biernaczky Szilárd, 2019

Senghor tehetős polgári családba született, apja szerer származású kereskedő volt, anyja, apjának harmadik felesége, aki hat gyermeket szült, eredetileg iszlám vallású fula, aki később Senghorral együtt vette fel a keresztény vallást. Katolikus iskolákba járt, majd tehetségét érzékelve tanárai Párizsba küldik tanulni. Itt szerencséjére az elitképző Louis-le-Grand gimnázium felsőfokú irodalmi képzésű osztályában mind tanárai, mind osztálytársai szívesen a segítségére vannak, ha ennek szükségét látja. Bevallása szerint itt sajátította el az „esprit de méthode”-ot („a módszeresség szelleme, elve”). 1929-ben ugyanitt megismerkedik – többek között – Georges Pompidou-val, akihez utóbb mély barátság fűzi. Később Senghor maga említi,

„Ő (ti. Pompidou) térített meg a szocializmusra, ő szerettette meg velem Barrèst, Gide-et, Baudelaire-t, Rimbaud-t, ő volt az, aki megízleltette velem a színházat és a múzeumokat. Valamint Párizst.”

Megismerkedik ugyanakkor a magukat „gyökerüket vesztett négerek”-nek érző sorstársakkal, így a francia guyanai Léon-Gontran Damas-szal, a martinique-szigeti Aimé Césaire-rel, s így hamarosan kirajzolódik, együtt és egyszerre mindhármukban a Négritude („Négerség”) fogalma és mozgalma.

A második világháború idején, 1940-ben besorozzák egy gyarmati gyalogezredbe, fogságba esik, több afrikai katonatársával együtt a németek majdnem agyonlövik! 1942 áprilisában egészségi okok miatt franciaországi fogságából elengedik, és rögtön visszatér Saint-Maur-des-Fosséba, hogy tovább taníthasson.

Az 1947-es év jelentős az afrikai, antillai és malgas néger elit számára: megalapítják a Présence Africaine (Afrikai jelenlét) c. folyóiratot, amely az afrikai néger kultúra terjesztését tűzi ki céljául. Egyúttal megkezdődik politikai pályafutása, hiszen időközben megszerezte a francia állampogárságot. Politikai pályafutásának első jelentősebb állomása, hogy 1956-ban megválasztották Thiès város (Szenegál) polgármesterének. Végül is 1960 augusztusában kiáltották ki a Szenegáli Köztársaságot, melynek ő lett az első elnöke. 1980 után, lemondását követően tagja és aktív munkatársa lett a párizsi ún. Tengerentúli Akadémiának, és 1990-ben felavatták Alexandriában a francia nyelvű Senghor Egyetemet.

Senghor költészete mindmáig az afrikai irodalom kiemelkedő jelentőségű értékének számít. Nemrégiben adta ki a CNRC kiadója több mint 1000 oldalon költői életművének kritikai kiadását. Témáiban, stílusában, formai megoldásaiban ott rezeg művelődési forrásainak sokrétűsége, a szerer-wolof-fula hagyományok, amelyeket első éveiben ismert meg, az iskoláztatása során kialakult katolicizmusa, francia környezetének humanisztikus gondolkodásra késztetése, és persze többek között a francia kultúra szeretetéből fakadó frankofonizmusa.

Így Senghor költészetében természetesen az afrikai történelmi múlt is felbukkan. Egyik versciklusának (az Œuvre poétique, 1990 c. kötetben a vers eredeti címe: „Que m’accompagnement kors et balafong”, 1939) egy részében olyasmivel találkozhatunk, amely akár egy középkori krónikában is helyet kaphatna:

Micsoda hónap? Melyik év?

Gyakhauban a gőgös vazallus Kumba Ndófen Gyuff uralkodott

és Szine-Szalum alkormányzója kormányozott.

Ősei híre meg a szinei királyi udvar tam-tamja járt előtte.

A királyi zarándok bejárta tartományait meghallgatta az

erdőben a szakadatlan halk panaszt

És a fecsegő madarakat amelyeknek tékozló nap tündökölt a tollán

Hallgatta az ékesszóló trombitacsigát a bölcs sírkövek között.

„Fokor”-nak szólította apámat megosztották egymással

az aranyos csörgős agarak hordozta talányokat

Békés rokonok, ajándékokat cseréltek a Szalum partján

Drága bőröket sótömböket Búré aranyát Bundu aranyát

És tanácsokat fenségeseket mint a Folyó lovai.

Este az Ember sírt és az ibolyaszín homályban

jajgattak a kalamok.

(Pór Judit ford.)

A szenegáli tudós poéta költészetében persze a modern kor és az egész világ ott rezeg, természetesen sajátos afrikai hangszerelésben. A világháború végén születik meg emblematikus költeménye George és Claude Pompidou-nak ajánlva: a Rónay György fordította – „Békeimádság Orgonaszóra”. Íme, az utolsó nagystrófa a mű V. részéből, amelyben katolikus hite jegyében a háborús ellenségesség végéért fohászkodva a testvériség felidézésével vall a világról, s benne a saját esendő kicsiny népéről:

Óh áldd meg, Uram, e népet, ki álarca mögött keresve keresi

tulajdon arcát s csak alig-alig tudja megtalálni,

S Téged keres a belét-csontját roncsoló éhségben és hidegben,

S a menyasszony özvegységét siratja és az ifjútól elrabolták ifjúságát,

S az asszony, ó, férje kilőtt szeméért jajgat, s az anya romok között

kutatja gyermekének álmát.

Ó áldd meg e gúzsát szaggató népet,

ezt a népet az ebek harmincadján,

mely szembeszáll a hatalmasok és hóhérok falánk falkájával.

S vele együtt áldd meg Európa minden népét, Ázsia minden népét,

Afrika minden népét s Amerika minden népét.

Aki vért és kínokat izzad, s a millió s millió hullám közepében

bodros fejével lásd meg népemet.

S add meg meleg kezüknek, övezzék körül testvér-kezek övével a földet

BÉKÉD SZIVÁRVÁNYA ALATT.

(Párizs, 1945. január)

Senghor a költő és államférfi ugyanakkor társadalomtudós is volt. Tanulmányait öt kötetben adták ki. Külön figyelmet érdemlő és a kontinens emancipációjában is szerepet játszó műve az, amely az afrikai kultúra egyediségét, önállóságát és régi jelentős forrásait igyekszik feltárni, a világkultúra sodrásába bevezetni, és amely magyarul is megjelent (Amiben hiszek. Négritude, francité és a viláegyetemesség civilizációja, Ford. Kun Tibor, elő és utószó Kun Tibor és Biernaczky Szilárd, 2015, Érd, Mundus Novus Könyvek, 188 old., – eredetileg: Ce que crois, 1988, Paris, Grasset)

Írta: Biernaczky Szilárd, 2019